Tizedik rész.

Sziasztok! Nagyon örülök hogy eddig eljutottunk! Innen lesz egy kis változás! :) Csak akkor lesz új rész ha kapok visszajelzéseket! Nagyon meg köszönném ha végre bepötyögnétek egy kommentet, vagy esetleg pipálnátok, hogy tudjam van kinek írni, és érdemes. Nagyon örülnék feliratkozónak is! Ma összesen öten nézték meg a blogom... ez nagyon szomorít! Most szerintetek, érdemes írnom? :/

Összeszedtem magam és párnám alá dugtam a kis cetlit. Anyunak nem szabad meglátnia, mert amíg nem biztos addig senki nem tudhat róla. Alig volt tíz perc a műtétig. Reménykedve néztem az ajtóra amikor ki kezdett nyílni, hogy nehogy egy orvos legyen, mert úgy érzem nem vagyok kész a műtétre!
- Anyu, annyira örülök neked! - mondtam és sírni kezdtem.
Nem tudom hogyan, és miért de nagyon belém vágott a sírás villáma, hiszen meg nem állt a zokogásom úgy addig ameddig be nem jöttek az orvosok. Akkor már kissé kínosnak éreztem.
- Nyugi kicsim! - suttogta anyu - minden rendben lesz.
Anyu integetett és elment. Az ajtót becsukták. Egy csomó kék maszkos ember mászkált körülöttem, és csak izegtek mozogtak mint valami kis kerge birka. Egyik számokat írt, másik betűket motyogott, harmadik beállította hogy mennyire vetődjön a fény a lábamra. Készülődtek a műtéthez. Én ezek alatt, majd betojtam félelmemben.
- Azt szeretném ha el lennék altatva! Kérem altassanak el! - mondtam halkan.
- Nem fog semmit sem érezni emiatt a kis szúrás miatt! - mondta az öreg doktor úr és egy tűvel közeledett felém. Éreztem ahogy belém szúrja. Mindennek vége. Annyira irtó rossz lesz! Nagyon fog fájni és sírnom kell majd de nem sírhatok mert tizenhét vagyok! Azért ez kissé ciki.
- Kérem altassanak el! Nagyon szeretném! Most altassanak el! Na, most! - kiabáltam le szegény fejüket.
- Nem lehet...
- De lehet! Miért nem? Mi lesz? Altassanak kérem! Legyenek szívesek! - mondtam és rángatózni kezdtem. Annyira rossz volt. Ciki, kínos, és irtó rossz. Arra még egy apró szúrást éreztem az oldalamban.
Onnantól elveszett a fonal. Egyre halkabban csipogott a fülemben az a kis hang ami a szívverésemet jelzi, ha jól tudom. Az emberek hangjai elhalkultak, a színek összemosódtak, és a szemem lecsukódott.
Belül nagyon megnyugodtam. Végre elaltattak, így nem érzek majd az ég világon semmit! Semmit, de semmit! Becsuktam a szemem. Nagy fehérség tárult elém. Kissé úgy éreztem magam mint egy nagy, nagy fehér papíron, egy kis apró radírmorzsa. Na de viccet félretéve, eléggé furcsa pózban találtam magam. Alattam a szép kis Párizs ami valóban nem is annyira kicsi. Felettem és oldalt is, mindenhol semmi, azaz nagy fehérség. Közben halk kis hangokat hallottam. De nem annyira hallottam, csak kis szófoszlányokat...
- Elveszítettük!
- Ne most mi lesz?
- Élesszük újra! - mondta egy mélyebb hang.
Kit akar kit újra éleszteni? Hát ez nekem nagyon zavaros, akárcsak a jó öreg Temze vize. Azt hiszem meghülyültem. Fehérséget látok, újraélesztési hangokat hallok, és lebegek mint valami angyal, aki eltévedt egy kicsit a mennybe tartó útján. Hű, ez aztán a szép kis álom. De, hiába dörzsöltem meg a szemem, vagy csíptem meg akárhányszor a fenekemet, nem ébredtem. Kezdtem egyre jobban félni. Most komolyan... mi történik itt emberek?  Egyszer csak halvány képeket láttam az életem legszebb pillanataiból.
- Jé ott van amikor megszülettem! - nevettem és az alattam lévő kis képre pillantottam.
Bal oldalamon, egy felvállalhatatlan kép úszott. Amikor Castiel kihúzta az első mozgó fogamat! Odakötötte az ajtóhoz, és becsapta. Mondjuk, jó tecnika mert ki esni ki esett, de hogy egy napig össze voltam vele veszve arra tisztán emlékszem. Felettem egyre több kis emlék sorakozott, és szó szerint körbevettek engem a saját emlékeim. Mindet végignézem. Annyira mókás volt! Egész nap tudtam volna ezt csinálni na de mennem kell, mert lassan vége a műtétnek! Na de... oké... hogy menni kell addig megvan. De mégis hogyan? Mit tegyek? Leültem egy kis felhőre és gondolkozni kezdtem. Bár már az is gondolatba eső volt, hogy hogy bír el engem egy felhő, de ez most különösebben nem is érdekelt csak az hogy valahogyan ki kéne innen jutnom.