VÉGE

----------------------ÉS ENNYI----------------------------

Sjanálom de a blog bezárt! :( Új blogom a szulejmán, ha valakit érdekel az írjon komit

Tizedik rész.

Sziasztok! Nagyon örülök hogy eddig eljutottunk! Innen lesz egy kis változás! :) Csak akkor lesz új rész ha kapok visszajelzéseket! Nagyon meg köszönném ha végre bepötyögnétek egy kommentet, vagy esetleg pipálnátok, hogy tudjam van kinek írni, és érdemes. Nagyon örülnék feliratkozónak is! Ma összesen öten nézték meg a blogom... ez nagyon szomorít! Most szerintetek, érdemes írnom? :/

Összeszedtem magam és párnám alá dugtam a kis cetlit. Anyunak nem szabad meglátnia, mert amíg nem biztos addig senki nem tudhat róla. Alig volt tíz perc a műtétig. Reménykedve néztem az ajtóra amikor ki kezdett nyílni, hogy nehogy egy orvos legyen, mert úgy érzem nem vagyok kész a műtétre!
- Anyu, annyira örülök neked! - mondtam és sírni kezdtem.
Nem tudom hogyan, és miért de nagyon belém vágott a sírás villáma, hiszen meg nem állt a zokogásom úgy addig ameddig be nem jöttek az orvosok. Akkor már kissé kínosnak éreztem.
- Nyugi kicsim! - suttogta anyu - minden rendben lesz.
Anyu integetett és elment. Az ajtót becsukták. Egy csomó kék maszkos ember mászkált körülöttem, és csak izegtek mozogtak mint valami kis kerge birka. Egyik számokat írt, másik betűket motyogott, harmadik beállította hogy mennyire vetődjön a fény a lábamra. Készülődtek a műtéthez. Én ezek alatt, majd betojtam félelmemben.
- Azt szeretném ha el lennék altatva! Kérem altassanak el! - mondtam halkan.
- Nem fog semmit sem érezni emiatt a kis szúrás miatt! - mondta az öreg doktor úr és egy tűvel közeledett felém. Éreztem ahogy belém szúrja. Mindennek vége. Annyira irtó rossz lesz! Nagyon fog fájni és sírnom kell majd de nem sírhatok mert tizenhét vagyok! Azért ez kissé ciki.
- Kérem altassanak el! Nagyon szeretném! Most altassanak el! Na, most! - kiabáltam le szegény fejüket.
- Nem lehet...
- De lehet! Miért nem? Mi lesz? Altassanak kérem! Legyenek szívesek! - mondtam és rángatózni kezdtem. Annyira rossz volt. Ciki, kínos, és irtó rossz. Arra még egy apró szúrást éreztem az oldalamban.
Onnantól elveszett a fonal. Egyre halkabban csipogott a fülemben az a kis hang ami a szívverésemet jelzi, ha jól tudom. Az emberek hangjai elhalkultak, a színek összemosódtak, és a szemem lecsukódott.
Belül nagyon megnyugodtam. Végre elaltattak, így nem érzek majd az ég világon semmit! Semmit, de semmit! Becsuktam a szemem. Nagy fehérség tárult elém. Kissé úgy éreztem magam mint egy nagy, nagy fehér papíron, egy kis apró radírmorzsa. Na de viccet félretéve, eléggé furcsa pózban találtam magam. Alattam a szép kis Párizs ami valóban nem is annyira kicsi. Felettem és oldalt is, mindenhol semmi, azaz nagy fehérség. Közben halk kis hangokat hallottam. De nem annyira hallottam, csak kis szófoszlányokat...
- Elveszítettük!
- Ne most mi lesz?
- Élesszük újra! - mondta egy mélyebb hang.
Kit akar kit újra éleszteni? Hát ez nekem nagyon zavaros, akárcsak a jó öreg Temze vize. Azt hiszem meghülyültem. Fehérséget látok, újraélesztési hangokat hallok, és lebegek mint valami angyal, aki eltévedt egy kicsit a mennybe tartó útján. Hű, ez aztán a szép kis álom. De, hiába dörzsöltem meg a szemem, vagy csíptem meg akárhányszor a fenekemet, nem ébredtem. Kezdtem egyre jobban félni. Most komolyan... mi történik itt emberek?  Egyszer csak halvány képeket láttam az életem legszebb pillanataiból.
- Jé ott van amikor megszülettem! - nevettem és az alattam lévő kis képre pillantottam.
Bal oldalamon, egy felvállalhatatlan kép úszott. Amikor Castiel kihúzta az első mozgó fogamat! Odakötötte az ajtóhoz, és becsapta. Mondjuk, jó tecnika mert ki esni ki esett, de hogy egy napig össze voltam vele veszve arra tisztán emlékszem. Felettem egyre több kis emlék sorakozott, és szó szerint körbevettek engem a saját emlékeim. Mindet végignézem. Annyira mókás volt! Egész nap tudtam volna ezt csinálni na de mennem kell, mert lassan vége a műtétnek! Na de... oké... hogy menni kell addig megvan. De mégis hogyan? Mit tegyek? Leültem egy kis felhőre és gondolkozni kezdtem. Bár már az is gondolatba eső volt, hogy hogy bír el engem egy felhő, de ez most különösebben nem is érdekelt csak az hogy valahogyan ki kéne innen jutnom.

Kilencedik rész.

Hű! Már a kilencedik? :) Nagyon köszönöm hogy velem vagytok, kommenteljetek, pipáljatok esetleg iratkozzatok fel, és akkor jó olvasást! :)

Nagyon "jó" éjjelem volt. Eddig csak azt hittem, hogy mondják csak hogy: "itt nem lehet aludni"... de magam is megtapasztaltam hogy igazuk van. Szerintem a kórházban tényleg nem lehet aludni! Mentőautó hangos szirénázásra kelsz fel, egy beteg sikítására, vagy esetleg arra hogy egy csecsemő sír. Itt nem az van, hogy lefekszel és jó éjszakát! Itt az van hogy el próbálsz aludni, de nem tudsz mert valamilyen zaj mindig idegesít. Először a lámpa bummogása zavart. Utána azt elfelejtettem és a szél suhogása bántotta a fülemet! Ha valamire már nem gondolsz, jön az újabb gondolat, és így megy meg nem áll, csak ha esetleg látogatók jönnek. Bár azok nem jönnek nagyon. Akkor azt csinálnám hogy megállna a kattogás. Örülnék ha jönnének, de örülnék ha elmennének. Nem tudom, csak a betegek vannak-e így ezzel, de valahogy nem tudom, olyan  semmitlennek érzem magam!
- Szia! - nyitott be anyu.
- Szia, anyu!
- Jól vagy kicsim?
- Igen, asszem.. - mosolyogtam.
Próbáltam álcázni azt a gyűlöletet, amit a kórház iránt érzetem. Nagyon utáltam ezt az egészet.
- Kedd van kincsem! Ma, ha akarod itt lehetek veled, egész nap! - mosolyogta.
- Remek! - nevettem.
Szerettem anyut és minél többet akartam vele lenni, ameddig csak lehet. Mivel lassan úgymond "kirepülök" a családi fészkemből, egyre jobban vonzódom Castielhez, és anyához, és egyre jobban hiányzik apu...
Frankó mi? Szeretem, pedig nem is tudom hogy hogy néz ki! Hogy él-e egyáltalán? Hmm... Ebben azért szerintem van valami jó... Majd mindjárt elmegy anyu és mindent elmesélek...
- Hogy vagy, fáj valamid? Mit csinálsz itt egész nap? - kérdezte anyu.
- Semmit nem csinálok, gondolkodok, pörög az agyam mint kerge szú a fában! - mutogattam a szúkat, a fában levő keringésükkel.
- Na, megyek, iszok egy kávét oké?
- Igen anyu, persze! Menj csak! - nevettem.
Mikor anyu elhagyta a szobát kissé megremegett alattam a föld, és a lábam is elkezdett fájni. Nagyon rossz ám csak úgy rejtegetni egy nem kis dolgot! Nos igen, apuról akartam még mesélni. Az a jó, ebben az egészben, hogy faraghatok magamnak egy saját apát. Értitek? Egy apa amit én találok ki magamnak! Fekete hajúnak képzelem, és mindig olyan vicces! Azt képzelem hogy imád viccelődni, és szereti a csirkét. Hülyeség nem? De nekem így tetszik! Egy csomó szeplője van! Rengeteg! Azt képzeltem hogy már műtötték is emiatt. Van egy gatyája! Mindig abba jár! Zöld és terep szerű! Annyira megy a szeméhez!
De nem irtó klassz? Egy saját apa, amit én csináltam magamnak!
- Szia! - nevetett rám az a kicsit duci srác, az a fiatal.
- Jó napot!
- Tegezz csak kedves Camilla! A nevem Jackob!
- Rendben, köszönöm.
Jackob? Ha-ha! Erről az unokatesóm jut eszembe. Ő is Jackob. Csak ő még öt éves és nem duci, egyáltalán.
- Ma megműtjük. Semmi nem lesz, fél óra alatt meglesz. Nem altatunk kapsz érzéstelenítőt!
- Hú, még életemben nem műtöttek! - mondtam.
- Nyugi, nem fog fájni! - nevetett - csak annyit érzel majd hogy egy kis szalaggal összekötjük a két ínt.
- Az sem fáj?
- Nem, dehogy! Na de most mennem kell, még találkozunk, ma este hatkor műtét! - mondta, és rám kacsintott.
- Oké, szia Jackob!
Hű, kezdek igazán félni. Milyen egy műtét? Mindenki azt mondja hogy nem érzek majd semmit, de a foghúzásnál is ezt mondják, még is annyira fáj! Olyan iszonyú! Szerintem maga a műtét nagyon felesleges, én már teljesen jól vagyok! Bár azért, azt nem mondom... Annyira iszonyat klassz lenne ha holnap elmehetnék! Ó, megvan! Írok egy levelet és megírom benne hogy mi történt! Talán akkor megengedik majd! Fogtam magam, kezembe vettem egy tollat, kitéptem a naplómból egy lapot és írni kezdtem rá...

Kedves Maria Íyi igazgatósága!
Camilla Sty vagyok, párizsi lakos, és jött egy levél a programmal kapcsolatban, hogy mehetnék. Tudom a levél elég későn ért oda de szeretném tudatni önökkel hogy nagyon sajnálom, a lehetőséggel nem élhetek! A lábamban egy apró ín meghúzódott és nem tudok lábra állni. Ma műtenek, de ez lényegtelen. Semmiképpen nem fogok odaérni, úgyhogy köszönöm a csodás lehetőséget de nem lehet! Nagyon szívesen éltem volna vele!
                                                                      Üdv: Camilla Sty.

Már csak egy borítékot kellett kérnem és valakivel elküldetni a postára. Annyira jó lenne ha célba érne! Tudnák hogy mennyire, mennyire fáj, hogy ez a balszerencse beleütközött! Annyira... annyira... akartam....

Nyolcadik rész.

Sziasztok. EGY (!!!) ember jelezte hogy várja a következő részt... Nagyon szomorú vagyok.. Jó olvasást! Mellesleg, ha akartok fel iratkozhattok, mert hogy nagyon kevés rendszeres olvasóm van, ha így fojtatjátok, összetöritek a blogomat! Léci, jelezd hogy szereted a blogomat! 

A levegő megállt egy percre. Most derül ki hogy lemondhatok-e az álmomról...? A szememben könnycsepp csillogott. Elisa és Castiel a terem előtt vártak. A doktor szeme a földre meredt.
- Szerencséje volt... - motyogta.
Ekkor legszívesebben magamhoz öleltem volna az egész világot és magamban leszögeztem hogy elmegyek Londonba, ha az életem árán múlik is! Felálltam volna és kiszaladtam volna, az udvarra, és egy nagyot kiáltottam volna: Jeeeee! Jó, persze ez csak volna, mivel az biztos hogy egy jó napig nem állhatok a lábamra, de azért én majd meg fogom próbálni, mert minél előbb ki akarok jutni innen. Úgy belemerültem a vad gondolkodásba, hogy az orvos megrázott kicsit, hogy ébredjek fel. Szemei furán vetítették rám a tekintetét. Irtó kínos csend volt. Nem tudtam ilyenkor minek ilyen komolynak lenni! Lehet hogy neki csak egy beteg, de nekem az álmom! Az forog kockán!
- Látom nagyon beleélte magát a jóba! - húzta el a száját, a főorvos és behívta bátyámat és barátnőjét.
Mindenki bejött. Benn volt mindenki. De még most sem bírta ki nyögni a doktor hogy mi a frász van amiért ennyire borzasztóan komolynak kell lennem, egy ilyen jó pillanatban!
- Az egyik ín, a bokájában, nagyon megvékonyodott. Meg kell műteni, vagy pedig az első pár lépésnél elszakad az ínja. - szakította meg az örömömet.
Újból, szokásom szerint számat harapdáltam ami vagy azt jelentette hogy mindjárt megölök valakit, vagy azt hogy bőgni fogok. Perpillanat mindegyik igaz volt rám.
- De ugye holnaputánra meggyógyulok? - kérdeztem mint valami két éves, akinek hiányzik a macija.
- Hát, holnap lesz a műtét, nem hiszem. Ma van, hétfő, esetleg pénteken ki tudlak engedni, de addig semmiképpen! - mondta majd kiment.
- Miért mi lesz szerdán? - ráncolta a homlokát Castiel.
- Ha nem oroszlánokat néztél volna ahelyett hogy meghallgattál volna, tudnád hogy Londonba akartam menni egy iskolába! Ingyen!
- Hát te nem vagy normális! Nem hagyhatsz itt minket! Így is alig van pénzünk!
- Most már mindegy is! Eldöntötte a sors! - mondtam és kijött belőlem az egész.
Elkezdtem sírni, és a párnámat tuszikoltam. Magamban hangosan kérdezgettem hogy miért, miért...? Rángatózni kezdtem és azt kiabáltam hogy: - Ne, ne! Miért? Ne!
- Jöjjön egy orvos! - kiáltotta Castiel, majd kinézett a kórteremből.
A folyosón három szőke fiatal lány jött. Gyorsan oda jöttek hozzám és kettő lefogott.
- Hagyjanak engem békén, nem vagyok dilis! - kiáltottam.
Csak annyit éreztem hogy egy nagy tűt szúrnak a vállamba. Utána már minden nagyon homályos. Csak annyi van meg, onnantól amikor felébredtem. Azt sem tudtam hogy mi a frászt keresek itt? Aztán szép lassan minden kitisztult, csak az nem volt világos hogy miért aludtam el? Nemsokára egy orvos jött be hozzám, nem az aki eddig, egy kicsit dagi, de aranyos kicsi, emberke.
- Mi történt? Normális ha nem emlékszem arra hogy mi történt? - kérdeztem.
- Hölgyem. Én csak ellenőrizni jöttem hogy jól van-e? De látom csak egy kis memóriazavar!
Ráfirkantott valamit a cetliére amit a kezében táncoltatott, mint egy labdát.
- Nyugtatót kapott, mert valami miatt, fel kapta a vizet, a mai fiatalok nyelvén. - motyogta.
Pedig ő sem valami idős. Talán három évvel ha idősebb.
- Én nem tartozom azok közé... - csönd lett - mármint a mai fiatalok közé, akik trendi ruhákba akarnak járni menő frizuráért esedeznek a fodrásznál, cigiznek, vagy mit tudom én!
- Ennek örülök! Viszont még meg kell néznek Apple-t, és Mrs. Lucy-t, is! Szia! - köszönt el majd betette maga után az ajtót.
Frankó! Öt napig itt kell szenvednem! Irtó sok minden az eszembe jut majd! Minden! Egyszóval: minden...
De egy valamit ki akarok törölni.. ezt az iskolát. Mert hogy mennyire akartam ezt az nem is hiszitek nekem el! Annyira mint hajléktalan egy kancsó vizet! Ez most egy magamféle hasonlat volt de tudok jobbat is! Mint mai fiatalok egy szál cigit! De tényleg! Hű, ők annyira bunkók! Azt hiszik ők a császárnők, és lenézik azt akinek nem éppen divatos a gatyája, és nem márkás a pólója! Annyira idegesítő ez néha már! Például nemrég egy lány nekem jött hogy milyen a hajam. Hogy nem trendi találkoztam-e már fésűvel? Hát én meg elmentem mellette! Hű! Felforr az agyvizem az ilyentől!...

Hetedik rész.

Sziasztok. Egy megjegyzés sem érkezett az előzőhöz ezért kijelölöm hogy minimum egy kommentnek kell lennie ahhoz hogy jöjjön a nyolcadik rész! Na de jó olvasást! Kommentelni, pipálni, feliratkozni ér! Örülnék még egy feliratkozónak! :D

Eddig nem hittem volna hogy az indulataimat valami is meg tudja fékezni de aztán megdöbbenésemre, mégis meg tudja valami... a balszerencse, maga. A balszerencse egy olyan létező valami ami igazából ha jobban belegondolsz, mindent meg tud akadályozni, és mindenhol ott van. Olyan mint egy pattanás! Ha akarod, ha nem, mindenhol ott van, oda tolja magát a mindennapokba. Ha ez a balszerencse nem lenne ott akkor nem lenne kórház, nem lennének balesetek az utakon, mindenki azt a tételt húzná ki amire tanult, és sorolhatnám. Na de nem is húzom az időtöket. Az történt, hogy nagyon bedühödtem, és egy pofont akartam adni annak a lánynak. Nem tudom miért, de csak úgy jött. Jött volna, ha meg nem jelent volna a balszerencse. A lábam megakadt a szőnyegben, én meg egy akkorát tanyáltam, hogy még a pincében eszegető kisegér is meghallotta.

- Áááuu! - nyöszörögtem.

Irtóra fájt, a lábam. Hogy eltörött-e? Arra jobb volt nem is gondolni, mert hogy a ki nem vert akadémiának akkor búcsút mondhattam volna. 

- Jól vagy? -kérdezte Castiel.

- Nyuszit fogott a vadász? - kérdezte nevetve Elisa.

- Nem - motyogtam - nem vagyok jól.

Felálltam, majd észre vettem hogy a jobb lábamat nem tudom kinyújtani. Szám szélét harapdáltam és azt kívántam hogy bár ne lenne itt ez a szőnyeg. Anyu akkor vette nekem amikor a régi kiszakadt, úgy hét éve. Annyit játszottam én azon a régi rózsaszín szőnyegen! Barbibabák ezrei taposták már meg, és hevertek rajt. Aztán anyu egy nap úgy jött fel a szobámba hogy ki fogja dobni. Ezzel véget vetett a gyerekkoromnak. De hagyjuk az uncsi szőnyegeket, térjünk a tárgyra. Bátyám feljött hozzám, és mint valami orvos megtapogatta a lábamat.

- Hát, gyere be viszlek a kórházba! - motyogta, száját elhúzva.

- Hát, ok. - viszonoztam.

Nem is meséltem még nektek a tragacsunkról? Ó, hát az nagy hiba volt! Pedig a jó öreg Tadacs az egy kész öröm. Maga az élmény amikor benn utazol és okádja, okádja azt a bűzt, és amikor Castiel négy naponta szereli! Az még jobb! Tradacs neve, nagyon a múltba tekint vissza. Apu vette azt a kocsit mert akkor ez volt a trendi. Én még vagy két éves lehettem bátyám már öt, hat. Ez a kocsi már akkor is öreg volt, de mi nagyon örültünk neki hogy erre tellett. Anyu azt mondogatta csak rá, hogy tragacs, márpedig csak a szomszéd gazdag néninek volt tragacs, nekünk egy kész főnyeremény! (jó hogy a néni már rég elköltözött) Én meg egy napon, felkaptam a vizet és átkiáltottam a néninek.

- Ez nem is tadacs! 

Persze nem tudtam kimondani, és ezt mindenki annyira nevetségesnek találta, hogy aztán rajta maradt a név, tadacs. Visszatérve a valóságba, felöltöztem, jó nehézkesen felhúztam a csizmám, és kiballagtam. Elisa is velünk jött úgyhogy tök jó, ülhet hátra a sérült! Bátyám bedugta a kulcsot. 

- Hopp, ez a lakáskulcs! - mondta nevetve.

Mintha annyira rá érnénk! Mikor végre megtalálta a kulcsot, beledugta, és megpöffent egyet, leállt. Hát... 

- Hű, ez már régi lehet! - mondta Elisa és végighúzta ujját a poros műszerfalon. 

- Vagy három hónapja áll már a garázsban! - nevetett Castiel.

Lassan oda is értünk a kórházba. Párizsban sok kórház volt, úgy látszik bátyám a legközelebbit választotta. Valamilyen Gunter Reinder kórház vagy nem tudom. De higgyétek el nekem hogy ez most egy cseppet sem érdekelt engem, csak az hogy adjanak valamilyen fájdalomcsillapítót mert majd be pisiltem fájdalmamban. Castiel bekísért a recepcióra akik azt mondták hogy mindjárt jön egy orvos aki ellát. Hát mondhatom az a mindjárt! A mindjárt-ból húsz perc lett. Bekísért egy szobába, bátyám kinn maradt és várt. Megtapogatta a lábamat. Engem már annyira nem is érdekelt hogy fáj, csak az ogy meg kell-e műteni mert akkor az álmom kettészakad, örökre... Amikor végre végzett a vizittel akkor ki jelentette hogy....

A, Szerencsés balszerencse volt, mert hogy nem lett törés! :)

B, Hát, lemondhatok az álmomról...

Hatodik rész.

Nagyon nagyon köszönöm azt hogy eddig eljutottunk! Ezer ember? Hű! Eddig két olvasómról tudok, Blanka, és Enikő. Kérlek, ha te is olvasni szoktál, kommentben írd meg a nevedet, vagy iratkozz fel, hogy tudjalak titeket név szerint köszönteni! Nem húzom viszont most az időt, mert nagyon szégyellem hogy nem tudtam részt hozni... Jó olvasást! 

Egy ideig összehúzott szemmel fürkésztem a lapot, majd lassan visszatuszikoltam a borítékba és felmentem a liftel. Ez az iskola egy nagyon híres akadémia. Azt hiszem, Anglia leghíresebb zene és tánc akadémiája! Persze, persze nagyon örültem, annak hogy most azok között lehetek akik ingyen elmehetnek ide, de aztán az örömömet eldobtam, és a szomorúságot vetettem magam elé. Nem mehetek, mert akkor  a családomat tönkretenném. Emlékszem milyen irtó rossz volt, amikor apu itt hagyott minket, cakon pakk, aztán mi meg csináljunk amit akarunk. Ez, tudjátok nagyon durva tud lenni! Felértem, majd beléptem az ajtón.
- Szia! - köszöntött a bátyám újságot olvasva.
- Heló!
Levetettem magamról a cuccaimat, és odaimportáltam magam Castiel mellé, hogy megnézzem, mit olvas ilyen szorgalmasan.
- Egy csajos magazin? Mióta olvasod az újságaimat te sunyi? - kérdeztem kuncogva.
- Nyugi, nem a csili-vili nyakláncokat, ruhákat nézem, hanem a csajokat.
Megdöbbentem. Odamentem a konyhapulthoz és elővettem egy zsemlét, vajat, meg szalámit. Összedobtam valamit, mert már régóta korgott a gyomrom.
- Elisa... nem a barátnőd?
- Mi az, ennyire nagy bűn ha lányokat nézegetek! Ez olyan egy férfinél mint ha azt kérnéd hogy ne lélegezzek!
Nevettem, rendes szokásom szerint, mert a bátyám annyira őrültségeket tudott mondani, hogy azokat ha nem mondaná, ki kéne találni! Megettem a szenyót, és felballagtam a szobámba. Castiel még mindig az újságot olvasta, de legalább addig se csinált rendetlenséget. A lépcsőn felmenve, eszembe jutott, az akadémia. Már azon kattogtam, hogy mi lesz akkor ha azon kattogok majd! Ez így kissé magyartalan, de engem nem érdekel! Előhúztam a farzsebemből a kis borítékot, és újból átfürkésztem. Igazából nem volt olyan lehetőségem mint neked! Nekem nem voltak barátaim akinek nevetve meséltem volna ezt el, nem volt, mert hogy a munkába fektetem már két éve az összes energiámat! Arra sem marad hogy egy jó barátnőt találjak magamnak! De most ez kevésbé izgat, minél inkább az hogy mi legyen. Pár perc múlva csöngettek. Elisa volt az. Gondolom a bátyám elárulta neki hogy Clara néni bevásárol. Lebicegtem.
- Szia! - mosolyogtam, de igazából még mindig kavargós volt a fejemben az az éjszaka amikor megjelent. Nem úgy nézett ki mintha tegnap éjjel egy húsz emeletesre tornázta föl volna magát, tehát annál maradtam hogy ez csak egy jókora álom.
- Szia. Épp focit néztem, ugye Camilla? - kérdezte, és láttam rajt hogy nagyon azt akarja hogy a válaszom igen legyen.
- Igen. - mosolyogtam, és felmentem újból.
Az ágyamra huppantam, és csak az járt a fejemben hogy olyan döntés előtt állok, ami nem egy kis döntés. Márpedig valakinek ilyenkor jó kiönteni a lelkedet. Nem volt más választásom, csak a bátyám és Elisa társasága. Leballagtam, újból. Úgy éreztem magam mint a lift. Több felesleges kilót szállítok magamon, fel-le. Mindenki azt mondja hogy nem vagyok kövér, de akkor azt magyarázná meg, hogy miért nem férek bele a gatyáimba?
- Szerintetek mit tegyek? Kaptam egy levelet, amiben az állt hogy ingyen elmehetek Londonba, a Maria Iyi be. De ha itt hagyom ezt a várost és titeket, nem tudom hogyan bírom, és hogyan bírjátok ti!
Csend volt. Csak a TV-ment. A kis pár, azt nézte eszeveszettül, mintha a benne levő oroszlán annyira izgi lenne, izgibb mint ez.
- Hm? - ültem le a kanapéra melléjük.
Mindketten csak bámulták a televíziót, úgy éreztem mintha a falnak beszélnék. Újból megpróbáltam, és ez is sikertelen volt. Hát, annyira jó hogy lenne két ember akinek el mondhatom és nem figyelnek.
- Lúzerek! -motyogtam olyan halkan, bezzeg ezt meghallották.
A bátyám türtőztette a haragját de a barátnője nem. Felállt és felém fordult.
- Na, mit nem mondasz! Had halljam, mond a szemembe még egyszer! Idősebb vagyok, ha jól tudom nekem te ne dirigálj! - vágott hozzám.
Castiel is felállt és lenyugtatta irdatlanul furcsa barátnőjét.
- Azt nem hallottad meg hogy menni akarok, Londonba, bezzeg ezt meghallod, és most a szemedbe mondom, lúzer vagy! - néztem olyannyira a szemébe hogy belefájdult a fejem. Erre ő mit nem, odajött elém, és szinte a pofon előtt voltunk amikor a bátyám szétszedett minket.
Felmentem. Elegem volt ebből a nőszemélyből. Az irtó hülye bátyám ennyire hogy lehet ízléstelen? Egy ilyen fruskát fölszedni? Majd a gondolatmenetem egyszeriben abbahagyódott. Eszembe jutott hogy valami email cím is volt azon a lapon. Begépeltem mint az őrült és úgy kísértem a betűit az oldalnak mint valami kutya akivel betűket szimatoltatnak. Aztán megláttam az időpontot. Mosolyom egyszeriben örökre eltűnt az arcomról, szeplőim is elhalványodtak, mert hogy a sors eldöntötte. A sorsnak se keze se lába mégis tőle kapom a legnagyobb pofonokat! És hogy miért? A jó lila nagyanyám sem tudja! Miért illetem ezt! Négy nap múlva le kell adni a feliratkozást? Ez annyira, annyira szívatás! Annyira, kicsinyes ez a sors! Mindenre ügyel, hogy ne legyen úgy ahogy akarom! Lecsuktam a laptopot és bőgni kezdtem. Eszembe jutott az hogy milyen konfliktusba kevert ez az idióta Elisa, és valahogy kényszert éreztem arra hogy lemenjek és lekeverjek neki egy nagyot. Tudom, hogy hülyeség, és magam sem akartam. De az indulataimat már nem lehetett megfékezni, vagy mégis? A balszerencse mindent megoldott!

Ötödik rész.

Sziasztok! Blankának köszönöm a biztatást! Remélem jól vagytok, kedveseim! Megjöttem az ötödik résszel, az első félkerek részemmel! :D Ünnepeljünk! :p Jó olvasást!

Irtó klassz! Félelmemben majdnem bepisiltem, mellesleg lehet hogy csak egy kis valami! Nem kéne ekkora felhajtás! Gondolkoztam, úgy egy percet és egyre hangosabb zajokat hallottam. Az ajtó nyílt, én meg tágra nyílt szemekkel bámultam az előttem álló barna hajú lánykát. Bőre ki sem látszott, talpig feketében volt. Az arcán döbbenet, kezében egy levél.
- Szia! Ki vagy? - hebegtem.
Ő leült az ágyamra és felém fordult.
- A bátyád barátnője, te vagy Camilla igaz?
- Igen, de hogy kerülsz ide?
- Castielhez jöttem, de azt hiszem kicsit eltévesztettem az ablakot! - nevetett.
- Kicsit, ő a szomszéd szobában van, menj csak be. Amúgy tudsz róla hogy éjjel kettő van? - kérdeztem kuncogva.
- Igen, és bocsi hogyha felébresztettelek! De tudod egy filmben láttam hogy... hosszú! - mondta majd letekintett a szőnyegemre.
Kissé furcsa volt. Nem azért mondom, de szerintem ti nem rontanátok be egy lányhoz, éjjel kettőkor! Vagyis hát én legalábbis nem!
- Mégis hogyan jöttél fel? Lépcsőn is elég fárasztó, hát még falon...
- Ja! Hát lenn, állt egy ilyen gép amivel fel-le mennek és mossák az ablakokat az ilyen magas épületeken. Azzal jöttem fel!
- Az ablakmosó szolgálat kocsijával?
- Igen, igen, tudod nem vagyok jó szócsatában! Na de megyek! - nevetett, majd kiment a szobámból, és bement a bátyámhoz.
Hát ez irtó furcsa volt. Vajon Castiel felébredt? Vagy mit akar egyáltalán ez a csaj? Mert hogy ha jól vág az eszem, most szabadon mászkál a mi lakásunkban. Nem azért, mert itt akkora értékek lennének, merthogy nincsen itt semmi érték sem, legalábbis olyan amit egy betörő elvinne olyan nincs! Megcsíptem magam hátha csak álmodom, de nem. Megvontam a vállamat és lefeküdtem.

Reggel nem keltem korán. Tíz vagy mennyi lehetett. Kinyitottam a szemem, és egyből eszembe jutott az éjjel. Megnéztem hogy minden meg van-e a szobámban. Semmi sem tűnt el. A bátyám szobájából hangos videó játék hangja hallatszott. Becsoszogtam hozzá, hátha tud valamit.
- Hé, éjjel nem láttad a barátnődet?
- Jó reggelt, mit beszélsz? - megállította a videó játékot és rám nézett.
- Itt volt az a lány! A barna hajú!
- Hugi, szerintem túl sokat aludtál! Menj le, Clara néni már főzött teát!
Kivételesen hallgattam a testvéremre. Bár kissé gyanús volt. Próbáltam nem túl feltűnően vizsgálgatni Castiel szobáját de semmit nem találtam ami bizonyíték ként szolgálhatna. Lehet hogy csak tényleg álmodtam! Megcsináltam a hajam, összeszedtem magam, és lementem.
- Szia kis álommanóm! - nevetett Clara néni.
- Jó reggelt! Főztél teát?
- Nem sajnos, főzzek? - kérdezte.
- De hát Castiel azt mondta hogy főztél!
- A bátyád furfangos gyerek, tudja hogyan kell kiküldeni a magadfajta fáradt lányokat a szobából!
- Ha-ha! - nevettem - nagyon vicces!
Megettem a reggelit és visszamentem a szobámba. Épp nyúltam be, az íróasztalom fiókjába, amikor megláttam a tortás terveket egy mappába.
- Hű, ma be kellett volna mennem! - tettem a szám elé a kezemet.
Mára kérték az esküvői tortát! Frankó lesz, ha pont erre a nagy napra késik el a torta! Milyen lenne már ha az esküvőtökön nem lenne torta? Torta nélkül milyen az esküvő? Fogtam magam és felöltöztem, és elköszöntem. Clara néninek hangosan kellett köszönni, mert a fülei már nem voltak a régiek. De általában azt azért meghallotta ha a háta mögött kinevetjük, viszont azt nem ha utánakiabáltam hogy hozzon szalámit is, azt rittig nem hallja meg, néha már azt is hiszem hogy direkt csinálja. Futottam végig mindenen. Rengetegen voltak. Gyorsan kinyitottam. Összetapasztottam valami finomat és gyorsan felhívtam őket hogy készen van, és hogy elnézést.

Délután volt már. Egy csomóan bejöttek ma a boltba. Már kezdett sajogni a lábam, és untam hogy ahány ember annyi féle stílus volt. Az egyik bunkó, a másik kedves, ez nagyon idegesítő tud ám lenni, főleg ha sok ideig ez van. Most már több időm volt körülnézni. Én csak egy farmerba meg egy pulcsiba voltam. Láttam az Eiffel tornyot is! A nap pont a tetején sütött át, annyira érdekes volt. Megtudtam hogy ezen a héten nincs is kiállítás, csak valamilyen izés filmet játszanak a moziban. Azért lehetnek olyan sokan. Beléptem a lépcsőházba. Belekukkantottam a postaládába. Egy levél. Biztosan valami csekk. Ránéztem. Hát hogy csekk, azt egyre jobban nem akartam mivel hogy az én nevem volt ráírva. Anya megöl ha valamire rákattantam véletlenül a gépen, és fizetni kell. Ez az utazása a nagyihoz sem ki mulatság, magyarul olcsó mulatság volt ám! Levélre visszatérve... Nekem elég ha egy évbe egy levelem jön. Az is ilyen ajánló bigyula. Leültem a lépcsőre, és megnéztem. Amikor megláttam hogy kitől jött a szívinfarktus kerülgetett... Maria Iyi Zene, és táncakadémia, London? Jól olvasok? Vagy csak a szemem káprázik? Miért jött volna nekem levelem egy olyan híres akadémiáról mint a Maria Iyi? Maria Iyi egy híres operaénekes volt. Rengeteg előadása volt, azt mondta a nagyi, hogy még az ő anyja volt a koncertjén is! Az ilyen frankó lehetett! Kibontottam...

Tisztelt párizsi lakos!

Örömmel jelentem ki hogy idén is meghirdette iskolánk, azt a programot, amelyben több mint száz gyermek kerülhet be, teljesen ingyen  akadémiánkra! Te is köztük vagy! Kisorsoltunk téged is!     Több infó itt: www.mariaiyischool.com. Szeretettel várunk, Londonba, 2014. Január elsejétől! Infókat az oldalon találhatsz! További ragyogó napot!    
                                                                                             Maria Iyi zene, és táncakadémiai vezetőség

Negyedik rész.

Sziasztok. Nagyon szomorú vagyok, mert nem kommentelnek csak azok akiket megkérek rá. A blogot valószínűleg abbahagyom. :( Jó olvasást... hagyj jelet magad után, bár mindegy...

Én is hazarohantam. Imádtam futni. Olyankor mintha az emberben valamilyen ajtó megnyílna, és elfelednéd a gondjaidat is. Akik meg nem szeretnek futni azoknak meg azért jó mert amíg futnak, és fáj a hasuk vagy a tüdejük, vagy mit tudom én mijük, addig sem gondolnak a bajaikra. De én most nem tudtam kitörölni a fejemből ezt az ügyet. Szerettem Castielt, és nem szerettem megbántani. Hazamentem, felmentem, a szokásos... Levetettem a kabátomat, a sapkámat lehántoltam a fejemről, és berontottam bátyám szobájába.
Leültem az ágyra.
- Castiel... - motyogtam.
Hiába. Motyoghattam volna  ott ezer évig is, ha hallani akarta sem hallotta volna meg, mert a fején egy nagy fülhallgató kapott helyet. Levettem azt a fejéről ő meg egyből felém fordult mintha az utolsó szelet kenyeret vettem volna el.
- Mit csinálsz itt - kérdezte - te... igenokos! - tette hozzá.
- Csak, szeretném ha kibékülnénk, mert nem tudok úgy elmenni valahova hogy nem békülünk ki.
- Mész valahova?
- Igen, a parkba futni egyet. - jelentettem ki ezt a most kitalált őrültséget, hiszen perpillanat egyáltalán nem volt kedvem futni..
- Add vissza a hallgatómat, és menj ki! - kiáltotta.
- Nem adom amíg ki nem békülünk! - mosolyogtam rá.
Láttam hogy írtak neki üzenetet, egy internetes portálon. Fogalmam sincs mi a neve, mert nem használok internetes portálokat, úgyis vagy ezer vírust behoznak a gépedre! Meg felesleges! Minek? Elveszi az idődet!
- Na jó, kibékültünk, add ide! - nevetett, majd kezével intett hogy menjek kicsit arrébb.
Ott álltam, ismét egy katona képében, és most bátyámat védtem.
Láttam hogy a barátnője írt, azért hessegetett el. Sok sikert kívántam és elmentem.
Lementem Clara nénikémhez. Leültem a kanapéra, és néztem ki a fejemből. Ne kérdezzétek hogyan, de valahogy az jutott az eszembe hogy, minek élek? Ha nem történik velem semmi izgalmas, minek élek én? Meg sokszor felmerült bennem, hogy én nem is ide tartozom. Mivel szőke vagyok, és anyu dem, Bátyám sem szőke, ez felmerülhetett. Nem, ebbe bele sem gondolok. Így is utálom az orvosokat, nem mégha miattuk veszítettem el az igazi anyukámat.
- Camilla, unatkozol drágám? - kérdezte Clara nénikém mosolyogva, miközben valami tésztát kevert.
- Hát, mondhatni. - nyöszörögtem.
- Akkor kapóra jössz nekem, gyere segíts főzni!
Lassan odaballagtam. Megnéztem mi készül. A kedvencem. Makaróni! Felforraltam a vizet, és óvatosan beleöntöttem  a tésztákat.  Lassan lejött Castiel is, és ami elég nehéz volt, bevontuk őt is a főzésbe. A nénikénk öt percre hagyott minket egyedül.. és....
Egy tál liszt volt a kezemben. Castiel, megfogott egy marékkal, és nekem  vágta. Én visszadobtam neki egy marékkal. Mire visszajött Clara nénikénk, addigra már az egész kicsi konyhánk úszott a lisztben, már amennyire úszni lehet a lisztben. Én meg csak szokásom szerint széles mosollyal körítve kuncogtam. Elment az idő. Leültünk enni. Rájöttem hogy igaziból nem is olyan nagyon rossz Clara nénikémmel lenni. Ebéd után egy nagyot kártyáztunk. Castielnek egy teljesen új arcát ismertem meg. Nem azt a mindig morcos vagyok, arcot, hanem azt a de vidám az élet arcot! Tudjátok? Ami akkor szokott rászaladni az arcotokra amikor kicsengetnek! Nekem meg amikor lejár a munkaidőm! Na de térjünk vissza ide. A kártyaparti után, felmentem a szobámba és kipihentem magam. Irtó fárasztó ám egy profival kártyázni!
A nagy "kipihenés" után, megfürödtem, bekaptam egy kiflit, és újból az ágyamba dőltem, csakhogy most nem sok időre mert éjjel kettőkor megébredtem. Arra hogy.. Lenn nagy zörej volt. Mintha betörők jöttek volna. Tudom elég fura. Nyugalom, ez nem reszkessetek betörők film hanem a valóság.  Bátyám szobája felé vetettem magam, de olyan spuriba mint még sohasem.
- Castiel, ébren vagy?
- Igen, mivel fölébresztettél! - mondta majd megfordult.
- Léci gyere, betörők vannak a házba!
- Biztosan csak rosszat álmodtál, menj vissza! - motyogta, alig hallhatóan mire én akkorát sikítottam amikor
becsapta az ajtómat valami... vagy valaki?
Kiléptem az ajtón. Lementem a konyhába, elővettem anyu teflon serpenyőjét, és azzal közelítettem a szobámba. Frankó! Irtó hülyén nézett ki, mellesleg a bátyám is hülyének néz, és rossz esetben a drága serpenyő is eltörik.  Amikor beértem a szobámba, úgy reszkettem mint egy nyárfalevél. Amikor felkapcsoltam a villanyt...

Harmadik rész.

Halihó! Remélem nagyon sok komment, feliratkozás érkezik majd! Bocsássatok meg, a repülőgép nem műszaki megnevezéseiért, de... nem értek nagyon a gépekhez! Jó olvasást! Hagyj jelet magad után! ;)


Másnap reggel rosszul ébredtem. Nagyon rosszul. Ugyebár köztetek is van olyan aki nem szereti a kígyókat, na hát látjátok ezzel én is így vagyok, és azzal álmodtam, hogy egy kígyó az ágyamba mászik! Haláli volt! Irtó félelmetes érzés töltötte el a testemet, aztán megébredtem. Ránéztem az órámra. Frankó! Fél tíz, jól elaludtam! Anyunak mindjárt megy a gépe. Gyorsan leviharoztam a konyhába.
- Kincsem nem tudsz elkísérni! - mondta anyu, majd egy nagy csókkal üdvözölt.
- De, sietek anya!
Gyorsan, mint a villám behúztam magam a fürdőszobába, ami egy kész káosz volt szó szerint. Anyu kifogyott, parfümjei, alapozói, rúzsai, szempillaspirálja, hevertek mindenütt. Én gyorsan megpróbáltam megkeresni a fésűt, de nem láttam, így mint valami ősember a kezemmel, vagyis az öt ujjammal kezdtem simogatni a hajamat. Castiel az ajtónál toporzékolt hogy mindjárt bemegy neki. Én meg sikoltottam egy nagyot mert nagyon meghúztam a saját hajamat. Nos, már az egész ház egy nagy káosz volt a szememben, nem csak a mosdó. Gyorsan magamra öntöztem anyu pacsulijának az utolsó cseppjét, és a szobámba szaladtam. Felvettem valami egyszerűt, farmer, meg póló. Felvettem volna ha jó lenne! Mostanában semmi sem meg rám, feljön a combomig, odáig is csak néha, és aligha egy van ami jó. Ennyit híztam volna? De erre nem volt időm, gyorsan levetettem mindent, és egy szoknyát toltam fel magamra meg egy hozzá illő pólót.
- Hahó, gyerekek, én indulok! - kiáltotta el anyu a végszót.
Mi meg gyorsan az ajtóba cipeltük magunkat, meg anyu csomagjait is. Castielnek úgy állt a haja mint egy majomnak, én meg smink nélkül voltam. Szép, mondhatom! Most irtó jó volt hogy ment a lift. Nem bírtam volna ki ha öt mázsa ruhát kellett volna cipelnem száz lépcsőn át. Beszálltunk. Clara néni hangja miatt most nem hallottam a másodpercenkéni kattanást. Arról mesélt hogy az ő idejében még nem volt lift és anélkül is elutaztak jó páran. Mi csak bólogattunk, ugyanis nagy késésben cseppet sem érdekli az embert hogy mi volt ötven évvel ezelőtt! Kimentünk a liftből, mindannyian megfogtunk egy-egy csomagot, és a reptér felé vetettük magunkat. Clara néni folyton lemaradt, hiába mondtuk neki, hogy majd máskor megnézzük a nagy házakat, meg a híres fagyizót, de most nem lehet, mert anyunak majd csak másnap menne gépe, és az már késő. Lassacskán odaértünk. Óriási helyet foglalt el a reptér. Rengeteg gép szállt fel, le, lehetetlen leírni azt az érzést amikor a hangárból kijön és felszáll és...
- Camilla, min töröd a fejed? Gyere már! - húzott be egy sorba anyu.
Előttünk vagy negyven ember, egy hosszú kígyózó sor állt, az irtó messzi pénztárhoz igyekezve. Bár ugye, amennyire igyekezett. Már csak tíz perc, és indul a gép.
Nemsokára odaértünk a kasszához, de már csak három perc volt az indulásig. Aztán átnéztek minket, hogy nem-e vagyunk drogcsempészek vagy ilyesmi. Persze nem találtak semmit. Anyu látta ahogy az utolsó emberke is felszáll a gépére, és szaladni kezdtünk. Clara néni az út felénél megállt, és úgy vette a levegőt mint aki öt kilómétert futott, de az még öt méter is aligha megvolt. Átadtuk anyunak a csomagjait, ő meg feliszkolt a nagy lépcsősoron át, a repülőre. Baromi magas volt! Én nem mernék repülőn utazni, pedig egyszer majd eljön az ideje. Aztán a repülő lassan beeresztette a lépcsőét, és elindította a motorokat, vagy miket. Mi vadul integetünk, pedig még nem is szállt fel a gép. Aztán jó pár perc múlva, nagy dübörgéssel, megtörtént. A repülő felemelkedett az égbe, majd egyenesen Finnország felé vette az irányt. Most már lassan Clara néni is ideért, de még mindig nagyon lihegett, az integetése közbe.

Hazafelé úton, jókat beszélgettünk bátyámmal, és nénikémmel egyaránt. Aztán felvetettük hogy, elmehetünk a parkba, Clara nénikénk nélkül.
- Clara néni... elmegyünk a parkba, mi ketten! - vetettem fel.
- Rendben, mulassatok jól!
A parkot nézve nem voltak sokan. De most rengeteg kisgyermek volt, feltűnően sok. Biztosan gyerek napok vannak, vagy nem tudom. Leültünk egy padra és elkezdtünk beszélgetni. Minden szóba jött, valahogy az is hogy sokat veszekszünk.
- Castiel, én nem akarok veszekedni!
- Dehogynem, mindig te invitálsz arra hogy beszóljak neked!
- Ha-ha, vicces vagy! - mondtam majd megöleltem.
Még soha nem öleltem meg igazából a bátyámat... Olyan.. Olyan igaziból mint most, úgy még soha. Nem tudom engem is, most Castiel nyelvén, mi "invitált" erre az ölelésre, de csak úgy jött és ez jól is esett, és ami még jobb volt hogy ő sem ellenezte. Pedig nagyon mi nem voltunk olyan tesók hogy puszi, puszi...
Aztán láttam hogy bátyám nagyon figyel valamit a hátam mögött. Szamár köpetem... ez nem hangzik jól.. de mindegy.. nos igen, szamár köpetem sem volt hogy kit figyel, ezért hát hátra néztem. Nem állt mögöttem senki csak egy... óóó... Csak egy szép, göndör, barna hajú lány, aki éppen a könnyeit törölgette, bal kezével pedig egy kis pórázt szorongatott, aminek végén egy pudli csaholt. A lány egyszer csak eszeveszettül elkezdett sírni. Castiel, és én is odamentünk hozzá.
- Elisa, ez nem az aminek látszik! Ő a húgom! - magyarázta Castiel.
- Aha, persze! Túl sok filmet, nézel! Ez a valóság! - motyogta a lány, és a haja újból a szemei közé cafogott.
Ő megint eltűrte. Aztán halkan elment. Bátyám szája szélét harapdálta. Látszott rajta hogy sírni akar.
- Ez is a te hibád! - kiáltott rám, majd otthagyott és haza felé indult.
Frankó! Azthiszem megtaláltam a sogórnőjelöltemet, most meg miattam veszítettem el? Hmm... Fura, nagyon fura... Ez is csak az én szerencsém lehet...

Második rész.

Kicsit meglepődtem hogy nem érkeztek nagyon kommentek. De remélem ez a rész felkelti az érdeklődéseteket! Jó olvasást! Hagyj jelet! 


Teljesen ledermedtem. Csak álltam. Clara nénikém valami pirosat húzott elő a táskájából és a kezembe nyomta.
- Boldog születésnapot!
- Egy hónapja volt, Clara néni! - nevettem el magam, de ő akkor is a kezembe adta a poncsót, amin zöld gyertya zöldellett,  és annak a kék lángja világított.
Ha bele akarok kötni, nem is annyira vészes mint a többi, inkább csak a színek vannak kissé összekeverve... kissé... igen, nos hagyjuk is. Clara néni elment a mosdóba, anya pedig odasomfordált mellém.
- Camilla, ezt akartam mondani reggel.. - motyogta.
- Igen? Tényleg? - mondtam majd durcásan levetettem a kabátomat.
- Kicsim, légy engedelmes!
- Aha, persze, bocs futok, meg kell néznem hogy... nem-e lyukadt ki a báli cipőm orra! - mondtam, amikor már minden lekerült rólam.
Felmenekültem na szobámba. Frankó! Bezárkóztam volna, de a kulcs eltűnt. Most nem értem rá nagyon keresgetni, mert tortákat kellett terveznem. Kettőt is. Aztán a cirkálás közben, eszembe jutott maga a szó... amit már kiskorom óta utálok. Engedelmes... Mindig legyek engedelmes, mint egy... mint egy.. birka! komolyan, az jut róla eszembe hogy áll egy birka  legelőn, és a juhásza meg terelgeti. Ő meg irtó engedelmesen, odasétál. Puszta önszántából. Mert a birkának nem is mindegy az hogy hol legel? De nekem nem mindegy az hogy ki szuszog a házunkban. Egy idegesítő, emberke, agyonsminkelt, alig halló, alig látó öreg? Na ez kissé túlzás, de azért részben így van. Felhagytam a gondjaimmal és tovább cirkáltam, a tortát.
Mikor végeztem nevetve összecsaptam a tenyerem és gratuláltam magamnak. Ez furcsán hangzik. Igen, ez irtó furcsán hangzik! Eltettem a papírokat, és leültem. Elfáradtam! Gondolhatjátok milyen fárasztó lehet ínycsiklandó esküvői tortákat cirkálgatni egy lapra! Ennél fárasztóbb dolgot, még nem láttam, komolyan! Egyértelmű hogy ma jót fogok aludni. Aztán kitörve az ábrándozások fellegéből, hirtelen egy nagy csattanó zajra lettem figyelmes, ami anyu szobájából jött. Besomfordáltam. Anyu szobája tele volt dobozokkal, és más egyéb cuccokkal. Ott hevert mellette a nagy utazótáskája, amit csak nagyon néha vesz elő, mert aligha telik utazásra, vagy ha tellene is, nem utaznánk, mert szerintem az hülyeség. Minek utazni? Azért hogy fényképezkedjünk Egyiptomban a fáraókkal? Vagy tán azért hogy körbejárjuk a London Eye-t? Mert felülni? A rosseb se ülne fel! Bármikor összetörhet, és kész! Ó ez annyira szánalmas! Miért nem marad mindenki a fenekén, minek utazni? Aztán megint kitörtem a gondolataimból és anyura vetettem a szemem, aki a szekrénye előtt válogatta a ruháit, majd az utazótáskába helyezte azokat. Én pár percig csak úgy álltam ott mint valami katona, aki őrzi anyut. De aztán végül is odaültem mellé az ágyra, és kikérdeztem.
- Hova mész? - tudakoltam.
- Mi ez? Kérdezz felelek? - válaszolt anya durcásan.
- Nem, csak kérdeztem...
- Na jó lányom, tudod jól hogy nem tudok hazudni... ezért bele is kezdek a mondandómba... - mondta majd egy óriásit sóhajtott.
Soha ne akarjatok hazudni nem tudó anyát! Ez olyan rossz! Jó persze azt nem mondom hogy hazudni kell mint egy víztojás! Elnézést... vízfolyás... de. Nos hát az úgy történt hogy a harmadik születésnapom lehetett. Anyutól megkérdeztem hogy lesz-e bulim, erre ő elkezdett mosolyogni, sikítani, mint valami megveszett állat, és kinyögte hogy igen. Márpedig nem kellett volna, mert ez egy meglepetésbuli lett volna. Azóta nincs is bulim. Anyu szerint drága, meg minden.
- A nagyid, nagyon beteg! Elutazom hozzá Finnországba! Nagyon drága lesz... tudom... de...
- Igen, anya? Mi de? - kérdeztem majd egy apró kis könnycsepp esett ki a szememből.
- A nagyidnak már csak, napjai vannak hátra kincsem, és el akarok búcsúzni az anyámtól. - hadarta el nagy levegővel, majd hogy ne látszódjon hogy sír, belebújt a szekrénybe mintha egy ruhát keresne.
Én is elkezdtem bőgni. Felálltam és kimentem a szobából, majd a nappaliba vettem az irányt, és leültem a kanapéra. Két kezemmel a szememet fogtam, és szipogtam. Clara néni odaült mellém és halkan csak annyit kérdezett hogy megtudtam-e? Én bólogattam, majd  még jobban  kitört belőlem az énem, és kiöntöttem a lelkemet. Felfutottam a szobámba, és bezárkóztam. A kulcs erre már természetesen előkerült, de hogy honnan? A fene se tudná. Az asztalomon egy kis naplószerű valami hevert. Anyu volt. Ő tehette oda, ez egész biztos. Én felvettem. A borítóján apró rózsák, pipacsok nyíltak, mintha ott lettem volna velük a réten. Megszagoltam. Nagyon jó anya illata volt. Belelapoztam. Az első oldalon, én voltam a kórházban, a mami kezében. Félig a képben benn volt Castiel is. Ott ugrált, örültek nekem. A másik képen, nem voltam ott. Ott anya a nagy pocakjával, apa (!!!) mami, és Castiel. Az apa után azért tettem felkiáltójelet, mert apu még ott volt. A harmadik képen úgy vigyorgok, a mami karosszékében mint valami tök halloween-kor. Itt már nagyobbacska voltam... Egyre több könnycsepp gyűlt a szemembe, és szám csak azt tudta mondogatni: Mama. Olyan kevésszer láttam, mert irtó messze lakik! Finnországban. Csak arra emlékszem hogy mindig beleültem a karosszékében,  és legszívesebben, most is ott csücsülnék, az ő ölében.