Hetedik rész.

Sziasztok. Egy megjegyzés sem érkezett az előzőhöz ezért kijelölöm hogy minimum egy kommentnek kell lennie ahhoz hogy jöjjön a nyolcadik rész! Na de jó olvasást! Kommentelni, pipálni, feliratkozni ér! Örülnék még egy feliratkozónak! :D

Eddig nem hittem volna hogy az indulataimat valami is meg tudja fékezni de aztán megdöbbenésemre, mégis meg tudja valami... a balszerencse, maga. A balszerencse egy olyan létező valami ami igazából ha jobban belegondolsz, mindent meg tud akadályozni, és mindenhol ott van. Olyan mint egy pattanás! Ha akarod, ha nem, mindenhol ott van, oda tolja magát a mindennapokba. Ha ez a balszerencse nem lenne ott akkor nem lenne kórház, nem lennének balesetek az utakon, mindenki azt a tételt húzná ki amire tanult, és sorolhatnám. Na de nem is húzom az időtöket. Az történt, hogy nagyon bedühödtem, és egy pofont akartam adni annak a lánynak. Nem tudom miért, de csak úgy jött. Jött volna, ha meg nem jelent volna a balszerencse. A lábam megakadt a szőnyegben, én meg egy akkorát tanyáltam, hogy még a pincében eszegető kisegér is meghallotta.

- Áááuu! - nyöszörögtem.

Irtóra fájt, a lábam. Hogy eltörött-e? Arra jobb volt nem is gondolni, mert hogy a ki nem vert akadémiának akkor búcsút mondhattam volna. 

- Jól vagy? -kérdezte Castiel.

- Nyuszit fogott a vadász? - kérdezte nevetve Elisa.

- Nem - motyogtam - nem vagyok jól.

Felálltam, majd észre vettem hogy a jobb lábamat nem tudom kinyújtani. Szám szélét harapdáltam és azt kívántam hogy bár ne lenne itt ez a szőnyeg. Anyu akkor vette nekem amikor a régi kiszakadt, úgy hét éve. Annyit játszottam én azon a régi rózsaszín szőnyegen! Barbibabák ezrei taposták már meg, és hevertek rajt. Aztán anyu egy nap úgy jött fel a szobámba hogy ki fogja dobni. Ezzel véget vetett a gyerekkoromnak. De hagyjuk az uncsi szőnyegeket, térjünk a tárgyra. Bátyám feljött hozzám, és mint valami orvos megtapogatta a lábamat.

- Hát, gyere be viszlek a kórházba! - motyogta, száját elhúzva.

- Hát, ok. - viszonoztam.

Nem is meséltem még nektek a tragacsunkról? Ó, hát az nagy hiba volt! Pedig a jó öreg Tadacs az egy kész öröm. Maga az élmény amikor benn utazol és okádja, okádja azt a bűzt, és amikor Castiel négy naponta szereli! Az még jobb! Tradacs neve, nagyon a múltba tekint vissza. Apu vette azt a kocsit mert akkor ez volt a trendi. Én még vagy két éves lehettem bátyám már öt, hat. Ez a kocsi már akkor is öreg volt, de mi nagyon örültünk neki hogy erre tellett. Anyu azt mondogatta csak rá, hogy tragacs, márpedig csak a szomszéd gazdag néninek volt tragacs, nekünk egy kész főnyeremény! (jó hogy a néni már rég elköltözött) Én meg egy napon, felkaptam a vizet és átkiáltottam a néninek.

- Ez nem is tadacs! 

Persze nem tudtam kimondani, és ezt mindenki annyira nevetségesnek találta, hogy aztán rajta maradt a név, tadacs. Visszatérve a valóságba, felöltöztem, jó nehézkesen felhúztam a csizmám, és kiballagtam. Elisa is velünk jött úgyhogy tök jó, ülhet hátra a sérült! Bátyám bedugta a kulcsot. 

- Hopp, ez a lakáskulcs! - mondta nevetve.

Mintha annyira rá érnénk! Mikor végre megtalálta a kulcsot, beledugta, és megpöffent egyet, leállt. Hát... 

- Hű, ez már régi lehet! - mondta Elisa és végighúzta ujját a poros műszerfalon. 

- Vagy három hónapja áll már a garázsban! - nevetett Castiel.

Lassan oda is értünk a kórházba. Párizsban sok kórház volt, úgy látszik bátyám a legközelebbit választotta. Valamilyen Gunter Reinder kórház vagy nem tudom. De higgyétek el nekem hogy ez most egy cseppet sem érdekelt engem, csak az hogy adjanak valamilyen fájdalomcsillapítót mert majd be pisiltem fájdalmamban. Castiel bekísért a recepcióra akik azt mondták hogy mindjárt jön egy orvos aki ellát. Hát mondhatom az a mindjárt! A mindjárt-ból húsz perc lett. Bekísért egy szobába, bátyám kinn maradt és várt. Megtapogatta a lábamat. Engem már annyira nem is érdekelt hogy fáj, csak az ogy meg kell-e műteni mert akkor az álmom kettészakad, örökre... Amikor végre végzett a vizittel akkor ki jelentette hogy....

A, Szerencsés balszerencse volt, mert hogy nem lett törés! :)

B, Hát, lemondhatok az álmomról...