Első rész.

Sziasztok! Nagyon szégyellem magam amiatt hogy egy csomó ideig nem jött új rész! De most itt van, nem húzom az időt!

Október 12.
Éreztem ahogy a testem lehuppan a földre. Hideg volt. Szinte dermedt testem, vacogott, de mozdulni még így sem tudott. A fejemből vércseppek hulltak. Aztán amikor egy kicsi csíkban kinyitottam a szemem, egy ismerős alakot láttam bejönni, az ajtón. A szemem lecsukódott. A levegő is lassan jött, és a sebem is irtóra fájt.
- Camilla! Camilla! - kiabálta egy ismerős hang.
Frankó! Erre eltűnt a pince, már nem is fáztam, a levegő is gyorsan, vagyis legalább normálisan jött, és a szememet is kinyitottam. Körülnéztem. A szobámban voltam. Mellettem az ágyam, félig a földön lógva a takaróm. Én a földön, és a bátyám előttem. Lassan felmértem a terepet. Castiel a kezét nyújtotta hogy felsegít, de én nem éltem ezzel a lehetőséggel. Felálltam magam.
- Mi történt? - kérdeztem, majd egy óriásit ásítottam.
- Nemrégen jöttem be, csak annyit tudok hogy irtó hülyén néztél ki. - nevetett.
- Jól van menő manó! Te még nem álmodtál rosszat? - majd lassan visszahúzkodtam na takarót az ágyra.
Erre nem éreztem mást, mint piszok nagy huppanást, és azt hogy a hátamon Castiel fetreng, és csikiz engem, én meg csak rendes szokásom szerint, nevetek és védem magam ahogy csak tudom. Ott birkóztunk mint két öt éves, erre füttyöt hányva.(kissé félreérthetően)  Hisz senki sem látta!
- Na, most csináltam meg a takarót! - kiáltoztam, nagy nevetés közepette.
Majd amikor valahogyan lekószálódtunk egymásról, én újból bevetettem az ágyat. Felvettem a nyuszis papucsomat, ami mindig csippant egyet, ha rálépek, és úgymond, lecsippogtam a konyhába. Frankó! Nagyon élveztem! Anyu a kávéját kavargatta, és göndör barna haja valahogy mindig belelógott a szemébe. Ezzel nem is törődött. Leültem mellé.
- Szia! - motyogtam álmosan.
- Szia. - válaszolta.
Láthatóan nem volt kedve fecsegni. Vagy mégis? Mert amikor kivettem a kenyeremet a pirítóból, felém fordult, és száján látszott hogy nagyon ki akar nyögni valami szörnyűt. Mivel ezt nagyon nem akartam, mert utálom anya szörnyű mondatait, belevágtam.
- Szép napunk van ma! - terelgettem a szót.
- Kicsim, mondanom kell valamit!
- Nagyon meleg ez a pirítós! - kiabáltam, már nagyon feltűnő tereléssel.
- Mivel az a dolga... - kuncogott anya.
Leültem mellé, majd pár percig szemeztünk. Nekiálltam enni a forró pirítóst.
- Camilla... - motyogta.
- Elfelejtettél kockacukrot tenni a kávédba! - mosolyogtam.
Anya csak rázta a fejét, hogy nem, ő már tett bele. Hát igen. Több ilyen irtó hülyeséget, ami terelné anyu gondolatait, nem tudtam kitalálni. Ezért hagytam hogy elmondja.
- Mit akartál mondani?
- Azt hogy.... nem.... nem kérsz-e kakaót? - mondta láthatóan nagy idegességgel kísérve.
- Kösz, nem.
Felálltam, és nagy levegőt vettem. Megúsztam. Felöltöztem, és összegumiztam a hajamat. Gyorsan belebújtam a kabátomba, és már tűztem is, mert tényleg idő volt. Kiléptem az ajtón, és láttam hogy a liften egy nagy cetli lógott. Rá volt írva hogy el romlott. Ennyit erről. Fizetünk egy hónapban egy vagyont, és arra nem képesek, hogy a seggüket mozdítják azok a liftszerelők, ha elromlik a lift. Ha meg valaki maszek lift szerelőt hív, az kevésszer van, mert plusz költség. Aztán meg ha esetleg megjavítják, jön a kisfiú a hatodikról, belegyömöszöli a játékát, és annyi. Puff.. Ki lett dobva a pénz. Ááá... Ennyit ér a mai világ. Leértem. Gyorsan belekukkantottam a postaládába és már kinn is voltam az utcán. Sok emberre számítottam, mivel ezen a héten van valami kiállítás. De egyáltalán nem volt sok ember, inkább kevés. Irtó kevés! Csak a munkába vagy iskolába igyekező nők, férfiak. Lassan a cukrászdához értem. Ez egy nagy zöld épület, amit ékesítenek a szép arany ajtó- ablakfélfák. Alul volt maga a cukrászda, felül pedig lakóházak. Szívesen laknák itt. Irtó klassz lehet, csak lesétálni pár lépcsőn és ott lenni egy cukrászdába. De nem nagyon volt időm ábrándozni. Beálltam a pult mögé, felvettem a kötényt, sapkát, és már vettem is fel az ezernyi rendelést.

Ma nem voltak sokan. Hazabicegtem, és megnéztem hogy jó - e már a lift. Persze, nem. Frankó! Lépcsőzhetek  száz lépcsőn át... és mire felérek, mintha jött volna valaki és kiszívta volna az erőmet. Benyitottam, majd pát intettem, anyunak, és Castiel-nek... és... Ott volt, ott állt a rendíthetetlen katona képében Clara nénikém. Clara nénikém, egy nehéz eset. Beszél, és beszél, és beszél... meg nem áll egy percre sem. Aggódik, néha már nagyon túlzásba is esik, és arról még nem is beszéltem, hogy karácsonyra, hülye nyuszis pulcsit köt...vagy volt már olyan, hogy ráírta hogy Merry Christmas, de azt is egy r-el... Gondoljatok bele! Milyen irtó ciki az embernek, egy ilyenben lenni! Nos hagyjuk. Levetettem a kabátomat, és az agyon rúzsozott, Clara nénikém felé vetettem magam. Csókokat nyomott az arcomra, amitől olyan lettem mint valami piros rózsa.
- Szia, drágám, hogy megy a meló?
- Jól... - motyogtam.
Hirtelen elegem lett. Először a lift, majd Clara nénikém, maga az őrület. Jól jött volna most az a csoki amit névnapomra kaptam... Hiányzott valami kis boldogság hormon, egy olyan, ami eltereli az én figyelmemet is erről a kavalkádról, amiben, rendesen belekerültem.

Prológus.

Sziasztok! Meghoztam a prológust! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!


Halihó mindenki! Camilla Sty vagyok. Franciaország csodálatos fővárosában élek, Párizsban. Itt minden olyan varázslatos. Pénzért sem válnék meg ettől a szép kis várostól. Valóban nagyon varázslatos... de sajnos én... hogy is mondjam? Nem érezhetem a varázst... mert egy húsz emeletes huszadik emeletéről, tudjátok, nem a legjobb a kilátás. Most azt hiszitek, hogy milyen bolond vagyok, mivel bizonyosan innen magasról, szépen lehet látni a kivilágított Eiffel tornyot, vagy a nagy, magas épületeket. Nem. én a város külső gyűrűén élek, és ez az emeletes ház, egy úgymond, eléggé öreg, lepukkadt ház. De hát mit tegyen az ember ha nincs miből jobb házat vennie? Apám itt hagyott minket, még amikor irtó kicsi voltam. Frankó mi? Lelépett, és semmi mást nem hagyott utánunk mint pár idegesítő szeplőt az arcunkon, meg a zene iránti rajongásunkat. Ezt hagyta ránk. Elvált, és elment, nem is hallunk felőle semmit, és anyu sem beszél róla valami sokat. Én nem is faggatom. Már megtanultam, hogy ha faggatózom akkor csak rosszabb lesz a helyzet. A családom tehát enyhe szóval széthullott. Bátyámmal, Castiellel, anyuval és veled élek, kis naplóm. Ja meg, van egy macskám is, de az csak félig az enyém, mert csak az öt méteres kiskertünkbe mászik át néha. Így éldegélünk. Persze, amit eddig meséltem, kiderült hogy nem állunk valami jól a pénzel. Bár ez most nem is ide tartozna, de azért szót eresztek róla. Nos, igen. Nemrégen ott kellett hagynom a fősulit, és dolgozni menni, mert így is kevés a pénz. Castiel is dolgozik, és anyu is. Mindannyian szétdolgozzuk az agyunkat, mégis, van hogy hónap végén, nincs ebéd az asztalon. A rezsi, egyre több, pedig igyekszünk minél kevesebbet használni a vizet, nem égetni a villanyt, de nem megy. Mindig feltornászik az olyan magasra, alig bírom kiolvasni a számlát. Frankó... Minden nap ugyan az, ugyan olyan unalmas. Elmegyünk dolgozni aztán hazajövünk. Másnap megint ugyan ez, és harmadnap sincs másképp. Magyarán, nincs jó életem, akár milyen magasan, akárhol, akármikor élek... De hát hiába, mit tehet érte az ember? Ha ez az irtó csúcs modern világ, ilyen makacs, és ilyen nehéz benne megtalálni, a helyed...