Második rész.

Kicsit meglepődtem hogy nem érkeztek nagyon kommentek. De remélem ez a rész felkelti az érdeklődéseteket! Jó olvasást! Hagyj jelet! 


Teljesen ledermedtem. Csak álltam. Clara nénikém valami pirosat húzott elő a táskájából és a kezembe nyomta.
- Boldog születésnapot!
- Egy hónapja volt, Clara néni! - nevettem el magam, de ő akkor is a kezembe adta a poncsót, amin zöld gyertya zöldellett,  és annak a kék lángja világított.
Ha bele akarok kötni, nem is annyira vészes mint a többi, inkább csak a színek vannak kissé összekeverve... kissé... igen, nos hagyjuk is. Clara néni elment a mosdóba, anya pedig odasomfordált mellém.
- Camilla, ezt akartam mondani reggel.. - motyogta.
- Igen? Tényleg? - mondtam majd durcásan levetettem a kabátomat.
- Kicsim, légy engedelmes!
- Aha, persze, bocs futok, meg kell néznem hogy... nem-e lyukadt ki a báli cipőm orra! - mondtam, amikor már minden lekerült rólam.
Felmenekültem na szobámba. Frankó! Bezárkóztam volna, de a kulcs eltűnt. Most nem értem rá nagyon keresgetni, mert tortákat kellett terveznem. Kettőt is. Aztán a cirkálás közben, eszembe jutott maga a szó... amit már kiskorom óta utálok. Engedelmes... Mindig legyek engedelmes, mint egy... mint egy.. birka! komolyan, az jut róla eszembe hogy áll egy birka  legelőn, és a juhásza meg terelgeti. Ő meg irtó engedelmesen, odasétál. Puszta önszántából. Mert a birkának nem is mindegy az hogy hol legel? De nekem nem mindegy az hogy ki szuszog a házunkban. Egy idegesítő, emberke, agyonsminkelt, alig halló, alig látó öreg? Na ez kissé túlzás, de azért részben így van. Felhagytam a gondjaimmal és tovább cirkáltam, a tortát.
Mikor végeztem nevetve összecsaptam a tenyerem és gratuláltam magamnak. Ez furcsán hangzik. Igen, ez irtó furcsán hangzik! Eltettem a papírokat, és leültem. Elfáradtam! Gondolhatjátok milyen fárasztó lehet ínycsiklandó esküvői tortákat cirkálgatni egy lapra! Ennél fárasztóbb dolgot, még nem láttam, komolyan! Egyértelmű hogy ma jót fogok aludni. Aztán kitörve az ábrándozások fellegéből, hirtelen egy nagy csattanó zajra lettem figyelmes, ami anyu szobájából jött. Besomfordáltam. Anyu szobája tele volt dobozokkal, és más egyéb cuccokkal. Ott hevert mellette a nagy utazótáskája, amit csak nagyon néha vesz elő, mert aligha telik utazásra, vagy ha tellene is, nem utaznánk, mert szerintem az hülyeség. Minek utazni? Azért hogy fényképezkedjünk Egyiptomban a fáraókkal? Vagy tán azért hogy körbejárjuk a London Eye-t? Mert felülni? A rosseb se ülne fel! Bármikor összetörhet, és kész! Ó ez annyira szánalmas! Miért nem marad mindenki a fenekén, minek utazni? Aztán megint kitörtem a gondolataimból és anyura vetettem a szemem, aki a szekrénye előtt válogatta a ruháit, majd az utazótáskába helyezte azokat. Én pár percig csak úgy álltam ott mint valami katona, aki őrzi anyut. De aztán végül is odaültem mellé az ágyra, és kikérdeztem.
- Hova mész? - tudakoltam.
- Mi ez? Kérdezz felelek? - válaszolt anya durcásan.
- Nem, csak kérdeztem...
- Na jó lányom, tudod jól hogy nem tudok hazudni... ezért bele is kezdek a mondandómba... - mondta majd egy óriásit sóhajtott.
Soha ne akarjatok hazudni nem tudó anyát! Ez olyan rossz! Jó persze azt nem mondom hogy hazudni kell mint egy víztojás! Elnézést... vízfolyás... de. Nos hát az úgy történt hogy a harmadik születésnapom lehetett. Anyutól megkérdeztem hogy lesz-e bulim, erre ő elkezdett mosolyogni, sikítani, mint valami megveszett állat, és kinyögte hogy igen. Márpedig nem kellett volna, mert ez egy meglepetésbuli lett volna. Azóta nincs is bulim. Anyu szerint drága, meg minden.
- A nagyid, nagyon beteg! Elutazom hozzá Finnországba! Nagyon drága lesz... tudom... de...
- Igen, anya? Mi de? - kérdeztem majd egy apró kis könnycsepp esett ki a szememből.
- A nagyidnak már csak, napjai vannak hátra kincsem, és el akarok búcsúzni az anyámtól. - hadarta el nagy levegővel, majd hogy ne látszódjon hogy sír, belebújt a szekrénybe mintha egy ruhát keresne.
Én is elkezdtem bőgni. Felálltam és kimentem a szobából, majd a nappaliba vettem az irányt, és leültem a kanapéra. Két kezemmel a szememet fogtam, és szipogtam. Clara néni odaült mellém és halkan csak annyit kérdezett hogy megtudtam-e? Én bólogattam, majd  még jobban  kitört belőlem az énem, és kiöntöttem a lelkemet. Felfutottam a szobámba, és bezárkóztam. A kulcs erre már természetesen előkerült, de hogy honnan? A fene se tudná. Az asztalomon egy kis naplószerű valami hevert. Anyu volt. Ő tehette oda, ez egész biztos. Én felvettem. A borítóján apró rózsák, pipacsok nyíltak, mintha ott lettem volna velük a réten. Megszagoltam. Nagyon jó anya illata volt. Belelapoztam. Az első oldalon, én voltam a kórházban, a mami kezében. Félig a képben benn volt Castiel is. Ott ugrált, örültek nekem. A másik képen, nem voltam ott. Ott anya a nagy pocakjával, apa (!!!) mami, és Castiel. Az apa után azért tettem felkiáltójelet, mert apu még ott volt. A harmadik képen úgy vigyorgok, a mami karosszékében mint valami tök halloween-kor. Itt már nagyobbacska voltam... Egyre több könnycsepp gyűlt a szemembe, és szám csak azt tudta mondogatni: Mama. Olyan kevésszer láttam, mert irtó messze lakik! Finnországban. Csak arra emlékszem hogy mindig beleültem a karosszékében,  és legszívesebben, most is ott csücsülnék, az ő ölében.