Kilencedik rész.

Hű! Már a kilencedik? :) Nagyon köszönöm hogy velem vagytok, kommenteljetek, pipáljatok esetleg iratkozzatok fel, és akkor jó olvasást! :)

Nagyon "jó" éjjelem volt. Eddig csak azt hittem, hogy mondják csak hogy: "itt nem lehet aludni"... de magam is megtapasztaltam hogy igazuk van. Szerintem a kórházban tényleg nem lehet aludni! Mentőautó hangos szirénázásra kelsz fel, egy beteg sikítására, vagy esetleg arra hogy egy csecsemő sír. Itt nem az van, hogy lefekszel és jó éjszakát! Itt az van hogy el próbálsz aludni, de nem tudsz mert valamilyen zaj mindig idegesít. Először a lámpa bummogása zavart. Utána azt elfelejtettem és a szél suhogása bántotta a fülemet! Ha valamire már nem gondolsz, jön az újabb gondolat, és így megy meg nem áll, csak ha esetleg látogatók jönnek. Bár azok nem jönnek nagyon. Akkor azt csinálnám hogy megállna a kattogás. Örülnék ha jönnének, de örülnék ha elmennének. Nem tudom, csak a betegek vannak-e így ezzel, de valahogy nem tudom, olyan  semmitlennek érzem magam!
- Szia! - nyitott be anyu.
- Szia, anyu!
- Jól vagy kicsim?
- Igen, asszem.. - mosolyogtam.
Próbáltam álcázni azt a gyűlöletet, amit a kórház iránt érzetem. Nagyon utáltam ezt az egészet.
- Kedd van kincsem! Ma, ha akarod itt lehetek veled, egész nap! - mosolyogta.
- Remek! - nevettem.
Szerettem anyut és minél többet akartam vele lenni, ameddig csak lehet. Mivel lassan úgymond "kirepülök" a családi fészkemből, egyre jobban vonzódom Castielhez, és anyához, és egyre jobban hiányzik apu...
Frankó mi? Szeretem, pedig nem is tudom hogy hogy néz ki! Hogy él-e egyáltalán? Hmm... Ebben azért szerintem van valami jó... Majd mindjárt elmegy anyu és mindent elmesélek...
- Hogy vagy, fáj valamid? Mit csinálsz itt egész nap? - kérdezte anyu.
- Semmit nem csinálok, gondolkodok, pörög az agyam mint kerge szú a fában! - mutogattam a szúkat, a fában levő keringésükkel.
- Na, megyek, iszok egy kávét oké?
- Igen anyu, persze! Menj csak! - nevettem.
Mikor anyu elhagyta a szobát kissé megremegett alattam a föld, és a lábam is elkezdett fájni. Nagyon rossz ám csak úgy rejtegetni egy nem kis dolgot! Nos igen, apuról akartam még mesélni. Az a jó, ebben az egészben, hogy faraghatok magamnak egy saját apát. Értitek? Egy apa amit én találok ki magamnak! Fekete hajúnak képzelem, és mindig olyan vicces! Azt képzelem hogy imád viccelődni, és szereti a csirkét. Hülyeség nem? De nekem így tetszik! Egy csomó szeplője van! Rengeteg! Azt képzeltem hogy már műtötték is emiatt. Van egy gatyája! Mindig abba jár! Zöld és terep szerű! Annyira megy a szeméhez!
De nem irtó klassz? Egy saját apa, amit én csináltam magamnak!
- Szia! - nevetett rám az a kicsit duci srác, az a fiatal.
- Jó napot!
- Tegezz csak kedves Camilla! A nevem Jackob!
- Rendben, köszönöm.
Jackob? Ha-ha! Erről az unokatesóm jut eszembe. Ő is Jackob. Csak ő még öt éves és nem duci, egyáltalán.
- Ma megműtjük. Semmi nem lesz, fél óra alatt meglesz. Nem altatunk kapsz érzéstelenítőt!
- Hú, még életemben nem műtöttek! - mondtam.
- Nyugi, nem fog fájni! - nevetett - csak annyit érzel majd hogy egy kis szalaggal összekötjük a két ínt.
- Az sem fáj?
- Nem, dehogy! Na de most mennem kell, még találkozunk, ma este hatkor műtét! - mondta, és rám kacsintott.
- Oké, szia Jackob!
Hű, kezdek igazán félni. Milyen egy műtét? Mindenki azt mondja hogy nem érzek majd semmit, de a foghúzásnál is ezt mondják, még is annyira fáj! Olyan iszonyú! Szerintem maga a műtét nagyon felesleges, én már teljesen jól vagyok! Bár azért, azt nem mondom... Annyira iszonyat klassz lenne ha holnap elmehetnék! Ó, megvan! Írok egy levelet és megírom benne hogy mi történt! Talán akkor megengedik majd! Fogtam magam, kezembe vettem egy tollat, kitéptem a naplómból egy lapot és írni kezdtem rá...

Kedves Maria Íyi igazgatósága!
Camilla Sty vagyok, párizsi lakos, és jött egy levél a programmal kapcsolatban, hogy mehetnék. Tudom a levél elég későn ért oda de szeretném tudatni önökkel hogy nagyon sajnálom, a lehetőséggel nem élhetek! A lábamban egy apró ín meghúzódott és nem tudok lábra állni. Ma műtenek, de ez lényegtelen. Semmiképpen nem fogok odaérni, úgyhogy köszönöm a csodás lehetőséget de nem lehet! Nagyon szívesen éltem volna vele!
                                                                      Üdv: Camilla Sty.

Már csak egy borítékot kellett kérnem és valakivel elküldetni a postára. Annyira jó lenne ha célba érne! Tudnák hogy mennyire, mennyire fáj, hogy ez a balszerencse beleütközött! Annyira... annyira... akartam....